Május végén öt csodálatos napot tölthettem Litvániában. Két napot trénerként, három napot pedig látogatóként, kollégaként, vendégként és új kapcsolatok építőjeként.
A Litván Szupervizorok Szövetségének meghívására kétnapos workshopot tartottam Art-Based Coaching and Supervision – Tools for Practice (Alkotásalapú coaching és szupervízió – Eszközök a gyakorlatban) címmel szupervizoroknak, coachoknak és szupervizor hallgatóknak. A résztvevők között voltak szervezetfejlesztők, trénerek, pszichológusok, zene- és művészetterapeuták is.
A két nap során rajzoltunk, kollázst készítettünk, agyaggal dolgoztunk, reflektáltunk, tanultunk egymástól és egymás alkotásaiból. Közösen vizsgáltuk, hogyan támogathatják a kreatív és művészeti eszközök az önreflexiót, a szakmai fejlődést, valamint a coaching és szupervíziós folyamatokat.
Mindez önmagában is nagy öröm volt számomra.Mégis, amikor visszagondolok erre az öt napra, nem elsősorban a workshop gyakorlatok, az előadások vagy a közös alkotások jutnak eszembe.
Hanem az emberek.
A közös étkezések, kávézások, a beszélgetések, a közös készülődés, az a rengeteg figyelem és segítség, amelyet már az előkészületek során, majd a k
És egy egészen különleges pillanat.
A tréning második napjának reggelén, amikor beléptem az egyetem épületébe, két résztvevővel találkoztam a bejáratnál. Néhány mondatot váltottunk, semmi rendkívüli nem történt.
Mégis, valami mélyen megérintett.Nyolc évvel ezelőtt, egy nagy karrierváltás után kezdtem el szupervizorként és coachként dolgozni. Akkoriban kezdtem a művészetterápiás tanulmányaimat is. Korábban hosszú éveken át nemzetközi környezetben dolgoztam, és természetes része volt az életemnek, hogy különböző országokból érkező emberekkel, csapatokban dolgozhattam együtt.
A váltás után azonban egyedül álltam. Egy kezdődő vállalkozással, sok bizonytalansággal és rengeteg kérdéssel.És volt egy vágyam.Azt reméltem, hogy egyszer majd az új hivatásommal is visszatalálhatok a nemzetközi közegbe. Hogy újra része lehetek egy csapatna vagy valami nálam nagyobbnak.
Ott, azon a reggelen, Vilniusban egyszer csak ráébredtem valamire.
Nemcsak visszataláltam a nemzetközi létbe.Hanem megtaláltam a szakmai közösségemet.
Egy közösséget, amely barátságokat, tanulást, inspirációt, együttműködéseket és az összetartozás érzését hozta az életembe.
Egy helyet, ahol szakmailag és emberileg is otthon érzem magam.Visszatekintve tudom, hogy mindez nem véletlenül történt.
Évek tanulása, önismerete, fejlődése, nemzetközi intervíziós csoportok, európai szupervíziós nyári egyetemek, konferenciák, beszélgetések és kapcsolódások vezettek idáig.
Néha annyira a következő célra, a következő projektre vagy a következő workshopra figyelünk, hogy elfelejtjük észrevenni, milyen messzire jutottunk már.
Számomra ez a litvániai út erre emlékeztetett.
És mély hálával töltött el.
Mert nyolc évvel ezelőtt ezt még csak remélni tudtam.
Ma pedig már megélhetem.