Utam a kétbalkezességtől a művészetterápiáig

Mindig azt hittem, hogy kétbalkezes vagyok. Nem tudtam rajzolni, még egy szabályos kört vagy egyenest sem. Egyáltalán nem jeleskedtem semmilyen kreatív vagy kézügyességet kívánó feladatban. Szégyelltem magam minden miatt, amit a kezeimmel és a képzeletemmel próbáltam elkészíteni. Az iskolában a készségtárgyakra kapott értékelések sem segítettek az önbizalmam felépítésében, amiről most már tudom, hogy nagy szükségem lett volna ahhoz, hogy gátlások nélkül tudjak alkotni.

Nagyjából a harmincas éveim közepéig azt hittem, hogy nem vagyok jó semmilyen kézzel készítendő kreatív dologban. Egy gerincsérv és azt eredményező pszichoterápia után azonban elindultam egy folyamatosan mélyülő önismereti úton. Így vettem részt egy rövid, négynapos jobb agyféltekés rajztanfolyamon is. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de úgy döntöttem, hogy mindenképpen érdemes kipróbálnom ezt is, rosszabb már úgysem lehet.

A tanfolyam után tudtam árnyékolni, arányokat meglátni és különböző dolgokat papíron megjeleníteni. Még egy önarcképet is készítettem, és nagyon dühös voltam. Dühös voltam, mert 12 éven át szenvedtem az iskolában a szégyentől, és ennek következtében évtizedekig azt hittem, hogy „fogyatékos” vagyok az alkotásban. És íme, most négy napon belül megtanultam, hogy a rajz vonalakból áll, és egy Picasso-vázlatot is el tudok készíteni úgy, hogy centiről centire megrajzolom azt, csak a vonalakat figyelve anélkül, hogy rajzolás közben látnám a teljes alkotást.

Ez volt a művészetterápia felé vezető utam első lépése. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy hova fog vezetni, de egy apró mag csírára fakadt bennem, ami azóta is növekszik. Magabiztosabb lettem. "Ha ezt meg tudom csinálni, mást is tudok." - gondoltam magamban. Ezért úgy döntöttem, hogy a bennem rejlő más gátlásaimmal és tévhiedelmeimmel is foglalkozni fogok. Az énekhangom sem volt túl jó. Egyszer, egy középiskolai cserediák program előkészületei közepette tartott kóruspróbán megkértek, hogy éneklés helyett, menjek inkább egy kicsit sétálni. Az iskola valóban nem segítette a művészi kifejezésmódjaim fejlődését....

Következő lépésként elmentem egy énektanárhoz, és megkértem, hogy segítsen abban, hogy megtaláljam a tiszta hangomat. Addig még attól is féltem, hogy a zuhany alatt magamban énekeljek. Nagyjából 10 alkalom után azt vettem észre, hogy elmúltak a gátlásaim, és a hangom hirtelen sokkal tisztább lett. Nem leszek operaénekes, de jól érzem magam éneklés közben, tegyem azt magamban vagy másokkal.

És miért mesélem el mindezt? Ennek az az oka, hogy szupervizorként, coachként és művészetterapeutaként végzett munkám során azt tapasztalom, hogy az emberek túl sok szégyent, gátlást és tévhitet hordoznak magukban az alkotói képességeikkel kapcsolatban, és ez elveszi tőlük az eszközöket, amelyek lehetőséget teremthetnének a kikapcsolódásra, önmagukkal töltött időre, öngyógyításra, teremtésre, önmagukhoz, másokhoz és a természethez való kapcsolódásra.

Nem kell Picassónak lennünk. Csak rajzolhatunk, énekelhetünk, festhetünk és írhatunk. Ahogy Kurt Vonnegut mondta egyszer: „Gyakorolják a művészeteket, bármilyen művészetet – zenéljenek, daloljanak, táncoljanak, színészkedjenek, rajzoljanak, fessenek, szobrászkodjanak, írjanak költeményeket, regényt, esszét, riportot, az sem számít, hogy jó vagy rossz, amit csinálnak! És ne azért tegyék, hogy meggazdagodjanak, vagy híresek legyenek, hanem azért, hogy megtapasztalják a fejlődést, hogy rájöjjenek, mi van önökben legbelül, hogy növekedjen a lelkük.”

Ez az, amit az alkotás tesz velünk. A pillanatban tart minket, és növekszik tőle a lelkünk. Szavak nélkül, anélkül, hogy észrevennénk, hogy történik valami, egyszerűen csak vagyunk és alkotunk.

Tehát, mi lehetne jobb módszer a kiégés megelőzésére, egy nehéz élethelyzetre való rátekintésre és annak megértésére, vagy arra hogy megtaláljuk a mélyen rejlő erőforrásainkat, amelyek segíthetnek abban, hogy kilábaljunk egy-egy kihívásokkal teli szituációból vagy akár elérjük a céljainkat.

Ezen gondolatmenet mentén jutottam arra az elhatározásra, hogy elindítok egy alkotás alapú szupervíziós csoportot.

Most egy kicsit visszalépnék az időben akkorra, amikor az egyik szenior szupervizor kollégánk kezdeményezésére megalakítottuk a szupervizorok önképző műhelyét azzal a céllal, hogy új eszközöket, könyveket és tanulmányokat osszunk meg egymással alkalomról alkalomra tanulva valami újat mindig más csoporttagtól.

Úgy döntöttem, hogy az általam tartott alkalmon azzal fogunk foglalkozni, hogy milyen művészetterápiás eszközöket tudunk használni a szupervízióban. Ahogy a foglalkozásunkra készültem, egyre izgatottabb lettem. Szupervíziós és coaching munkám során gyakran használok kreatív eszközöket, de a kollégáimmal való megosztáshoz alaposan, rendszerben átgondolva ezeket az eszközöket, rájöttem, hogy sokkal több a lehetőség, mint azt valaha gondoltam volna. Amikor pedig láttam a csoportunk tagjainak reakcióit, azt hogy milyen lelkesedéssel alkottak, és reflektáltak egymás alkotásaira, meggyőződtem arról, hogy ez a terület még többet rejt magában. Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott a foglalkozásunk végén: „Mostantól kezdve mindig lesz a zsebemben egy darab gyurma, amikor elindulok egy szupervíziós ülést megtartani.”

(Részlet az ANSE folyóiratában 2024. márciusában angol nyelven megjelenő cikkemből.)

A közeljövőben induló művészetterápiás és más önismereti foglalkozásokról a következő linken tájékozódhatsz: www.nemethemese.com/programok. 

Az alábbi kép egy nemrégiben festővászonra készült alkotásom.

A weboldalon található képzőművészeti alkotások és írások szerzői jogvédelem alatt állnak. Az alkotásokat és írásokat az alkotók engedélye nélkül felhasználni nem lehet.